Negyedik rész

- Segítség! Valaki segítsen! – üvöltötte Mandy torkaszakadtából. Újabb és újabb erőfeszítése azonban hasztalan volt. Amennyire a kötelek engedték, előredőlt, szeméből patakzottak a könnyek. Képtelen volt felfogni, hogy ez történik vele. Amikor elkerült Pillendába, azt hitte, itt jobb élet vár rá, mint Larnóban. Úgy gondolta, errefelé nincsenek megátalkodott gazemberek, elvégre mások az életkörülmények. De be kellett látnia, hogy rossz emberek mindenütt vannak. Már csak azt nem értette, ő miért fut beléjük rendszerint.
- Bárcsak újjászülethetnék egy másik életben… - suttogta maga elé elkeseredetten.

- Nem láttad Mandyt? – kapta el Sandy karját Kimberly. – Ma este már meg kellett volna érkeznie. Nekem nemsokára lejár a szolgálatom, elviekben ő veszi át a teendőket…
- Nem én! Biztos, hogy mostanra ígérte visszatérését?
- Ne nézz bolondnak, persze, hogy biztos! Ennyit még én is meg tudok jegyezni! – húzta fel az orrát Kimberly.
- Jól van, ne vedd a szívedre. Még betoppanhat, nem?
- De hiszen már éjfél is elmúlt!
- Akkor viszont elképzelésem sincs, merre jár. Lehet, hogy már megérkezett, csak elkerültétek egymást.
- Talán igen. Teszek még egy kört, hátha már itt van. Nem szeretnék miatta túlhajszolttá válni – dohogta Kimberly, majd elsietett.

Mandyt a távoli madárcsicsergés ébresztette fel. Kinyitotta a szemét, és azonnal tudatosult benne, hol van. A messzi égbolt már világosodott, a lány azon tűnődött, vajon hány óra lehet. Ez még a hajnal, vagy már a reggel bontakozik?
Fáradtan sóhajtott. Nem akart belegondolni, mióta tartják itt megkötözve, inkább ismét lehunyta szemét. Egyebet úgysem tehetett. Csak várni, és addig kibírni valahogy…
Valószínűleg elbóbiskolt, mert arra riadt fel, hogy valaki elvágja a köteleket, ő pedig előreesik. Felkiáltott, ám mielőtt még földet ért volna, az illető elkapta. Cedric a karjaiba vette a legyengült testet, és elindult vele kifelé. Mandy nyöszörgött valamit, feje ziláltan hanyatlott a férfi mellkasára.
- Remélem, tanultál ebből – morogta Cedric szenvtelenül. Mandy nem felelt.
Néhány perc gyaloglás után, nem messze Pillenda határától megállt, és az egyik fa tövébe fektette a lányt. Egy rövid ideig szótlanul elnézte őt. Kisimította Mandy arcából a kósza hajtincseket, mire a cselédlány megrezzent, és kinyitotta a szemét. Cedric felocsúdott meggyötört pillantásától.
- Ne merészelj még egyszer a közelünkbe jönni – fenyegette meg fojtott hangon, majd felegyenesedett, és a következő pillanatban már ott sem volt. Mandy minden erejét összeszedve megpróbált felkelni, de képtelen volt rá. Egész teste elgémberedett a kötelek szorításától. Feje oldalra csuklott, és ismét belesüppedt a sötétségbe…

Will és Miléne visszafelé tartottak reggeli sétájukból. Amikor beléptek a birtok udvarába, Will szűzies csókot lehelt párjának ajkára.
- Hogy én mennyire gyűlölöm ezt a visszafogottságot – morogta Miléne.
- Na de hölgyem! Mégsem falhatjuk fel egymást az udvar szeme láttára! – méltatlankodott Will, majd magához képest pajkosan megsúgta – Múlt éjjel nem voltam visszafogott, igaz?
- Nem, akkor valóban nem – pirult el a lány.
- No, ugye! Akkor hát ne panaszkodj nekem!
- Értettem! – mosolygott Miléne, majd elhúzódott. – Vissza kell mennem a kúriába. Később találkozunk!
- Rendben!
Alighogy elköszöntek egymástól, Sandy rohant oda Williamhez aggódó arccal.
- Uram! Azt hiszem, valami baj történt Mandyvel!
- Ezt meg hogy érted?
- Tegnap este kellett volna visszaérkeznie a kimenőjéből. A lova ma reggelre ért vissza a birtokra, egymagában. Mandynek azonban se híre, se hamva. Attól tartok, valami történt vele!
- Nyugodjon meg! Azonnal intézkedem. Ne aggódjon, lovagjaink felkutatják őt!

A lovagrendben általános jókedv uralkodott. Egyesek lustán elterültek, mások a kardjukat tisztogatták, és mindeközben Paul Rochford történeteit hallgatták. A férfi annak idején egyszerű legényként indult útnak Pillenda egy távolabbi városrészéből, míg végül az élet a Richardson-birtokra sodorta. Korábbi hőstetteiért Vanessa lovaggá ütötte, és helyet kaphatott a szállón. Habár azóta már nem a lovagokkal lakott együtt, de továbbra is szívesen töltötte velük az idejét.
- Neked aztán bejött az élet! – kacagott az egyik lovag. – Nem elég, hogy szerencsésen kikötöttél ezen a birtokon, de még nőül is vettél egy Market-lányt!
Paul vidáman kacsintott, és hanyagul beletúrt vállig érő, barna hajába.
- A Sors így rendelkezett felőlem – szerénykedett.
- Nem mintha bánnád, mi? Helyes kis kanca a hölgyed!
- Miről van szó, uraim? – lépett be a helyiségbe Isabelle Market. A lovagok azonnal felálltak, és meghajoltak. Paul szerelmesen magához ölelte Kenneth unokahúgát, aki elmosolyodva viszonozta a gesztust.
- Hogy kerülsz ide, kedvesem? – érdeklődött Paul.
- Téged kerestelek, és azonnal gondoltam, hogy itt leszel.
- Asszonyom! Kérlek, bocsássa meg nekünk az előbbi szóhasználatot! – pislogott fel bűnbánóan a lovagok egyik hangadója.
- Ugyan! – nevette el magát Isabelle. – Tudom én, hogy mi folyik rendszerint a lovagszállón! Nem veszem a lelkemre.
- Csak irigykednek rám, hogy szívem hölgye ilyen gyönyörű és káprázatos! – húzta ki magát Paul, és átkarolta a lány vállát.
- Úgy ám! – hangzott a vidám felelet kórusban.
A jókedvű pihenésnek Will érkezése vetett véget. A lovagrend vezetője széles léptekkel átvágott a helyiségen, és középre helyezkedett.
- Uraim, munkára! – nézett körbe szigorúan. – Meg kell találnunk az egyik cselédlányunkat, Mandy Westet!
- Mi történt vele? – komorodott el Isabelle.
- Nem érkezett meg a kimenőjéből. Mindenki készüljön elő!
- Igenis!

Olyan jó illata volt, amikor a mellkasának dőltem…
Mandy valahol az álom és az ébrenlét határán lebegett. Habár hallotta Cedric távozását, amint léptei elhalnak, mégis úgy érezte, mintha még mindig figyelné, és bármikor lecsaphatna rá. Sőt, csukott szemhéján keresztül még a férfi parázsló tekintetét is látni vélte. Sosem találkozott még ehhez fogható szempárral. Ennyi haragot, keserűséget, szenvedélyt, őrületet egyetlen pillantásban… ki ez az ember?
Lódobogást hallott, amely egyre inkább felé közeledett.
- Ott van! – kiáltotta valaki. A következő pillanatban karjához értek.
- Mondja, jól van? Hall engem? – szólongatta Paul. Mandy csak egy halk nyögésre volt képes, ám a férfinek ennyi is elég volt. Óvatosan felnyalábolta az alélt lányt.
- Gyerünk, fiúk, igyekezzünk! – rendelkezett társai felé fordulva. – Mihamarabb a gyengélkedőre kell vinni őt!
Mandy tudta: most, hogy erős férfikarok védelmezik, megnyugodhat, biztonságba került. De még mindig látta maga előtt a támadóját, magán érezte pillantását, illatát, mintha a férfi követné őt. A félelem egész bensőjét lebénította…