Hajnali három felé járt az idő, elcsendesedett a birtok. Tanja azonban képtelen volt elaludni, ezért kisurrant az udvarra, hogy gyönyörködhessen a csillagokban. Elhelyezkedett a hintaágyban, és hátradőlve az égboltra szegezte tekintetét. Lenyűgözőnek találta a látványt, sosem tudta megunni. Úgy negyed óra elteltével zajt hallott, mire összerezzenve felült. Úgy hangzott, mintha valaki a faleveleken taposna, és a zizegő léptek egyenesen felé tartottak. Amikor egy közeledő alak sziluettje is kirajzolódott, Tanja rémülten ugrott fel a hintaágyról. Korábban gyűjtött rossz emlékei hatására minden ismeretlen embertől halálosan félt.
A jövevény erre megtorpant.
– Jó estét! – szólalt meg egy simogató férfihang. – Nem akartam megrémíteni.
– Ki maga? – bökte ki Tanja. Annyira reszketett, hogy a fogai szinte összekoccantak.
– Csak egy lovag, ne aggódjon.
Ezzel azonban nem nyugtatta meg a lányt, sőt, épp ellenkezőleg. Tanja élénken emlékezett arra, mennyire szeretik a lovagok megalázni és leigázni a védetlen szolgálólányokat, bőven volt benne része. Így aztán amikor a férfi közelebb lépett hozzá, ijedten hátrált.
– Mit akar tőlem? Kérem, ne bántson!
– Nyugodjon meg! Nem akarok öntől semmit – állt meg a lovag. Most, hogy közelebb ért, láthatóvá vált sötétszőke haja, és enyhén borostás arca. Nyílt tekintetét egyenesen Tanjára szegezte, és halványan, megnyugtatóan mosolygott. A lány ennek ellenére sem tudott megnyugodni.
– Kérem, hagyjon! – rimánkodott, és kezét védekező mozdulattal emelte maga elé.
– Nem akarok semmi rosszat – próbálkozott a férfi.
Tanja ezt is jól ismerte. Először csak komótosan körbejárják, mint valami egzotikus vadat, és megtévesztően kedves hangon duruzsolnak. Nem akarnak semmi rosszat, állítják. Elvégre amit tenni akarnak vele, az nekik nem rossz. Aztán lecsapnak rá, majd újra és újra meggyalázzák…
A lány egész testében remegett, majd’ összeesett a páni félelemtől. Miért is szökött ki éjnek évadján? Most aztán megnézheti magát. Itt is utoléri a sorsa, mint mindenütt…
– Hogy hívnak, szép lány? – érdeklődött a lovag.
Még ez is! A nevét kérdezi? Minek? És mi az, hogy szép lány? Gúnyolódik vele? Tanjánál eltört a mécses.
– Ne tegye ezt velem! Tudom, hogy ocsmány vagyok – zokogta. – Ne gyötörjön… – hangja elfulladt, arcát a kezébe temette, és összegörnyedve roskadt vissza a hintaágyra. Eljutott ahhoz a ponthoz, amikor már nem tudott uralkodni magán, és minden nehezen gyűjtött ereje elhagyta őt.
A férfi egy helyben maradt, és döbbenten nézte az összetört lányt. Ösztönösen odalépett volna, hogy segítséget nyújtson, de tudta, hogy ebben a helyzetben ez határozottan rossz ötlet lenne.
Tanja utólag már nem tudta volna megmondani, mennyi ideig sírt ott összekuporodva. Egy idő után a zokogás halk hüppögéssé és szipogássá szelídült. Remélte, hogy látogatója időközben eltűnt onnan. Ám hamarosan érezte, hogy tétován leülnek mellé. Megfeszült testtel várt, de nem történt semmi. Ekkor ülő helyzetbe küzdötte magát, de nem mert a férfira nézni – egyrészt még mindig tartott tőle, másrészt szégyellte magát előtte, amiért így kiborult.
A mellette ülő szó nélkül odacsúsztatott neki egy selyemkendőt. Tanja hálásan elfogadta, és megtörölte az arcát.
– Mi a neved? – törte meg a csendet a férfi halkan. A lány megrezzent.
– Tanja – suttogta reszkető hangon.
– Én Darren vagyok.
A lány tétova oldalpillantást vetett rá. Valamennyire megnyugtatta, hogy a férfi is bemutatkozott. Talán mégsem akarja bántani…
Rövid ideig hallgatták az éjszakát, melynek csendjét csak a tücsökciripelés bolygatta meg.
– Nehéz az élet, igaz? – szólt végül Darren. Tanja döbbenten nézett rá, erre a kérdésre nem számított. Mit is mondhatna válaszként? A férfi is ránézett.
– Nem kell, hogy felelj – folytatta, mint aki olvas a gondolataiban. – Tudom, hogy az, és látom, te is. Ok nélkül nyilván nem zokog így az ember.
Tanja zavarba jött, és lehorgasztotta a fejét.
– Sajnálom az előbbit – lehelte halkan.
– Ne kérj bocsánatot. Inkább én kérek elnézést, amiért rád ijesztettem. Csak láttam, hogy van bennünk közös, és gondoltam, hátha nem zavarlak meg azzal, hogy csatlakozom hozzád.
– Hogy mi? Közös? – nézett fel Tanja.
– Mindketten szeretjük nézni a csillagokat – mosolyodott el Darren. A lány elpirult. Kezdett elcsitulni a lelke újdonsült ismerőse mellett.
– A csillagok szépek – mondta. – Tiszták. Ha nézem őket, majdnem elhiszem, hogy van valami csodaszép is az életben.
Maga sem értette, miért mondja ki ezeket hangosan. Ilyesmikről még soha senkivel nem beszélgetett. Igaz, nem is érdeklődött az érzései, gondolatai iránt egy ember sem, így meghallgatni sem akarta senki.
– Az élet valóban nehéz, Tanja – fordult felé Darren. – De én hiszem, hogy nem véletlenül kerülünk a világra. Valami oka csak van a létezésnek. A gyötrelmek sem véletlenül történnek. És a rossz után kell jönnie valami jónak is. Legalábbis én szeretném elhinni.
– Akkor nekem nagyon sok jóval tartozik az Élet – motyogta Tanja keserűen.
– Még bármikor megtörténhet veled az a nagyon sok jó. Fiatal vagy.
– Fiatal, igen. De sokan távoznak el fiatalon…akár önszántukból – a végét már csak suttogta. Darren áthatóan nézett rá. Tanja úgy érezte, hogy a férfi a lelkébe lát – nem állta a tekintetét, inkább elfordította a fejét. Azt hitte, Darren majd nekiáll papolni az élet szépségeiről, arról, hogy ne mondjon butaságokat, és hogy nem szabad feladni. Az emberek leginkább csak ilyesmihez értettek vigasznyújtás terén. A férfi azonban sokáig hallgatott.
– Ismered Imelda Merione Csillaghullás című versét? – kérdezte végül. Tanja megrázta a fejét, mire Darren szavalni kezdte:
„Csak hadd láthassak, ó egek
Egyetlen hullócsillagot
Mentse meg életemet
Hogy egyet kívánhatok.
Kérnék egy kis reményt
Hogy kapaszkodhassak
Sok erőt és esélyt
Hogy megváltozhassak.
Vagy csak kívánnék
Egy másik holnapot
Egy új kezdetet
Mert gyáva vagyok
Szükségem van arra
Hogy segítsenek
Egyetlen hullócsillagot
Hadd lássak, ó egek…”
Tanja megbűvölten hallgatta a férfit. Darren léleksimogató hangja mellett maga a vers is lenyűgözte. Úgy érezte, mintha egyenesen róla írták volna, az ő szemszögéből, érzéseiről, fájdalmairól. Legördült az arcán egy könnycsepp, de ezúttal nem szégyellte. Darren elmosolyodott.
– Szép költemény, igaz? – kérdezte. Tanja bólintott, a férfi pedig felállt a hintaágyról.
– Nekem most mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk. Jó éjszakát, Tanja! – búcsúzott.
„Olyan szépen mondja a nevemet” – gondolta Tanja. Amint ezen tűnődött, elfelejtett elköszönni, s mire észbe kapott, a lovagot már elnyelte az éjszaka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése