Hosszú éjszaka, vággyal vár.
És a pillanat sodró ár.
Lassan megfojt a forróság.
Jön a párperc-boldogság.
Érezd, ahogy átölel,
S a borzongás lassan jön el.
Addig is kapaszkodj belém
Ragyogjon a láthatatlan fény.
Miléne mozdulatlanul állt az ablak előtt. A leheletvékony függöny átlátszó burokként ereszkedett a kinti tájra. Alkonyodott.
A fiatal hercegnő tűnődve fürkészte az udvart, mely olyan hatalmas volt, hogy a végét nem lehetett látni. Váratlanul feltűnt odakint egy férfi. Hűvös nyugalommal, széles léptekkel szelte át az udvar területét, és egyenesen Miléne ablaka felé tartott. A lány csak akkor tárta ki az ablakot, amikor a lovag már odaért.
– Nyitva hagytam a hátsó ajtót – sziszegte fojtott hangon. A férfi bólintott, majd eltűnt. Ha Miléne-nek nincs rossz kedve, még mulatott is volna a szituáción. Udvarlója úgy osont be hozzá éjjelenként, mintha titkos szeretője lenne, pedig már két éve kapcsolatban álltak. De mivel ő Richardson-lány, édesanyja valószínűleg nem nézné jó szemmel, hogy a hercegnő és lovagja nem várják meg az esküvőt a szerelmes összebújásokkal. Miléne sóhajtva megfordult, a falnak dőlt, s pillantását az ajtóra szegezte. Az hamarosan kinyílt. A férfi belépett, s megfontoltan bezárta maga mögött az ajtót.
Farkasszemet néztek egymással.
– Will – suttogta Miléne.
William O’Conell tett egy tétova lépést felé.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Honnan veszed, hogy…
– Ne is próbálj hárítani. A levegő túl nehéz. Az arcod feszült. Érzem, hogy valami bántja a szívedet.
– Ne törődj vele! – szólt Miléne rekedten. – Nyugtalan vagyok, rossz nap áll a hátam mögött… Gyere ide!
Will odalépett hozzá, és szorosan átölelte a lányt.
– A tested is feszült... – súgta bele a nyakának hajlatába.
Miléne megborzongott. Legördült az arcán egy tiszta könnycsepp. Megcsillant a lenyugvó nap gyenge sugara könnyében.
– Nyugodj meg – cirógatta a hátát Will. – Itt vagyok. Velem biztonságban vagy. Vigyázok rád… – egyre szenvedélyesebben ölelte szerelmét. Miléne felsóhajtott, és hozzábújt.
Will lassan lesimogatta róla a sötétzöld bársonyruháját. A lány kutató ujjai kigombolták a férfi ingét, majd nadrágjának övén kezdtek matatni.
Hamarosan mindketten meztelenek voltak. Will beemelte Miléne-t az ágyba. Finoman, odaadóan szerette. Minden érintésével, csókjával éreztette, hogy hozzá bármikor jöhet, rá számíthat…
*
Mandy visszafelé tartott Larnóból. Két napot töltött szülőföldjén, ideje volt újra munkába állni a Richardson-birtokon. Már majdnem átjutott a Kristályerdőn, amikor furcsa zajokra lett figyelmes. Rossz érzés kerítette hatalmába. Ám mielőtt még bármit tehetett volna, váratlanul egy nagyobb faágat hajítottak a lova elé. Az állat ettől úgy megrémült, hogy két lábra ágaskodott, Mandy pedig a földön kötött ki. Az elkövető leugrott az egyik fáról, és a lány rémülten ismerte fel benne Steve-et.
– No lám, kihez van ismét szerencsém! – duruzsolta kárörvendően a férfi. – Vigyázni kell a lovakkal, kislány! Érzékeny állatok, mint látod.
Mandy feltápászkodott a földről, hogy szembenézzen támadójával.
– Nem hagynál békén? – próbálkozott. – Mire jó ez?
– Te engem csak ne kérdezgess! Nem kellett volna packáznod velem. Legközelebb kétszer is meggondolod, kivel kezdesz, te larnói szajha!
Mandy elsápadt. Ez meg honnan tud az ő származásáról? Szóra nyitotta a száját, ám ekkor valaki hátulról ütést mért rá, ő pedig ájultan esett össze.
Egy fához kötözve tért magához. Ahogy kábán felemelte a fejét, ijesztően villogó éjbarna szempárral találkozott. Rémülten felsikoltott. Az alak, aki eddig a szemközti fának támaszkodva figyelte őt, most megmozdult, ellépett őrhelyéről, és közelebb ment foglyához, így Mandy szemügyre vehette a férfit. Hosszú, sötét, enyhén hullámos haja csapzottan omlott a vállára, állán körszakáll pihent. Bordó kabátot, alatta egy szebb napokat is megélt fehér inget, illetve fekete, kopottas nadrágot viselt. Tekintetéből sütött a megvetés, a harag, és valami megfoghatatlan erő, amitől Mandy-t kirázta a hideg.
Ő volt Cedric Morgan, Steve csatlósa és egyben legjobb barátja.
– Jó estét! – köszöntötte a lányt hidegen.
– Engedj el! – szólalt meg Mandy remegő hangon.
– Vissza sem köszönsz? Látom, senki nem tanított jó modorra.
– Kérlek… – Mandy érezte, amint a páni félelem lassanként eluralkodik az agyán. Cedric megtévesztően kedves hangnemben folytatta:
– Szegény Steve barátom csak utazik, teszi a dolgát, te pedig beleütközöl, és még neked áll feljebb…
– Hagyj békén, eressz el! – kiabálta Mandy hisztérikusan. Cedric tekintete elsötétült, és lekevert neki egy pofont. A lány a kapott ütéstől beverte fejét a fába, szája enyhén felrepedt. Úgy érezte, ismét elsötétül előtte a világ, Cedric azonban elkapta az állát, és kényszerítette őt a szemkontaktusra. A férfi szemei őrülten villogtak.
– Ne merészeld felemelni a hangodat velem szemben – szólalt meg halk, fenyegető hangon. – Jobb lesz, ha visszaveszel magadból, különben nagyon megbánod!
Mandy egész testében remegett a félelemtől. Azt kívánta, bárcsak egy lidérces álom volna az egész.
– Nem viccelek – folytatta Cedric. – Ugye te sem gondolod komolyan, hogy egy magadfajta kis senki packázhat velünk? Számtalan hozzád hasonló lányt elintéztünk már. Szeretnéd, ha téged is eltakarítanánk az utunkból, mint egy félredobott hulladékot?
Mandy némán megrázta a fejét. Cedric gúnyosan elmosolyodott.
– Mert az vagy. Egy hulladék, semmi több. Egy szánalmas kis cselédlány, közönséges parasztok leszármazottja. Úgyhogy csak húzd meg magad, Mandy West.
A lány elfehéredett arccal meredt Cedricre.
– Honnan tudod a…
A férfi felnevetett.
– Nem volt nehéz kinyomozni mivoltodat! Nekünk ez nem feladat. Csak ne becsülj alá bennünket! – váratlanul elkomorult az arca, majd erősen Mandy hajába markolt. A lány felsikított.
– Tudod, én most akármit megtehetnék veled – hörögte Cedric. Mandy-n jeges rémület futott végig.
– Kérlek, ne… – nyögte elhaló hangon.
– Ugyan miért ne? A foglyom vagy. Itt reszketsz magatehetetlenül, megkötözve, kiszolgáltatva – duruzsolta Cedric, és olyan közel hajolt a lányhoz, hogy lehelete az arcát csiklandozta. – Larnóban megszoktad, nem? Az arra járó nemesemberek gyakran érik ki vágyaikat a parasztlányokon.
Mandy sápadtan nézett rá, könnyei leperegtek az arcán.
– Mit bámulsz ilyen ártatlanul? – dörrent rá Cedric. – Vagy talán még érintetlen vagy?
A lány nem volt már szűz, de képtelen volt válaszolni. Csak reszketett, mint a nyárfalevél. Cedric ekkor drasztikus lépéshez folyamodott: benyúlt Mandy szoknyája alá, és keze a lába közé siklott.
– Ne! – kiáltott fel Mandy, amikor megérezte a férfi behatoló ujját. – NE!!!
– Tudtam, hogy nem vagy az! – állapította meg Cedric diadalmasan. – Akkor hát ne viselkedj úgy, mint egy ártatlan kislány, amikor nem vagy több egy közönséges szajhánál – keze feljebb indult a reszkető testen.
– Ezt… nem teheted… – hebegte Mandy rémülten.
– Azt teszek veled, amit csak akarok! Mégis hány férfi ment már át rajtad? És én miért nem volnék neked elég jó? – sziszegte a férfi, miközben belemarkolt a mellébe. A lány nem bírta tovább, felzokogott.
– Könyörgöm! – sírta. – Inkább ölj meg, de ne tégy erőszakot rajtam! Kérlek, ne tedd ezt velem!
Cedric egy hosszú pillanatig belenézett Mandy szemébe. Kifürkészhetetlen pillantásában volt valami, amit eddig a lány nem látott. Aztán a férfi elengedte őt, és hátralépett.
– Megátalkodott szajha – morogta. – Túl sokat képzelsz magadról. De majd most megtanulod, hol a helyed. Ma éjszakára itt maradsz. Aztán meglátjuk.
– Micsoda?! – hebegte Mandy. – Nem hagyhatsz itt! Keresni fognak!
– Téged? Mégis kicsoda? Senkinek sem fogsz hiányozni. És csak halkan megsúgom, hogy az erdőnek egy olyan pontján vagyunk, amerre senki sem jár, és a kiáltásodat sem fogják meghallani – a férfi ezzel megfordult, és elsétált.
– Ne! Ne hagyj itt! – kiabálta Mandy, Cedric azonban még csak hátra sem nézett; hamar eltűnt a lány szeme elől.
A lány rémülten nézett körbe. Egész testében reszketett, egyre jobban fázott. Sötétedett, és az eső is szemerkélni kezdett.
„Nem hagyhat itt egész éjjelre…” – gondolta Mandy elkeseredetten. – „Ez nem történhet meg, ez csak egy rémálom…”
*
Az esőcseppek halkan, egyenletesen kopogtak az ablakon.
Miléne hasra fordulva feküdt baldachinos ágyában. Will jólesően masszírozta vállait, hátát, ujjai kisimogatták belőle a maradék feszültséget.
Amikor végzett, visszadőlt a lány mellé, s a karjaiba zárta kedvesét.
– Nem leszel itt, amikor felébredek – motyogta Miléne félálomban.
– Nem. Sajnos nem. De hamarosan újra találkozunk. Aludj csak, kedves…
Puha, álmokkal bélelt világ várta az alvó lányt, ahol csillagok adták csak a fényt, s két kar édesen ringatta őt gyönyörű álomtájak felé.
Örökké meg akarta ezt tartani…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése