Harmadik rész

Hosszú éjszaka, vággyal vár.
És a pillanat sodró ár.
Lassan megfojt a forróság.
Jön a párperc-boldogság.

Érezd, ahogy átölel,
S a borzongás lassan jön el.
Addig is kapaszkodj belém
Ragyogjon a láthatatlan fény.

 

Miléne mozdulatlanul állt az ablak előtt. A leheletvékony függöny átlátszó burokként ereszkedett a kinti tájra. Alkonyodott.
A fiatal hercegnő tűnődve fürkészte az udvart, mely olyan hatalmas volt, hogy a végét nem lehetett látni. Váratlanul feltűnt odakint egy férfi. Hűvös nyugalommal, széles léptekkel szelte át az udvar területét, és egyenesen Miléne ablaka felé tartott. A lány csak akkor tárta ki az ablakot, amikor a lovag már odaért.
– Nyitva hagytam a hátsó ajtót – sziszegte fojtott hangon. A férfi bólintott, majd eltűnt. Ha Miléne-nek nincs rossz kedve, még mulatott is volna a szituáción. Udvarlója úgy osont be hozzá éjjelenként, mintha titkos szeretője lenne, pedig már két éve kapcsolatban álltak. De mivel ő Richardson-lány, édesanyja valószínűleg nem nézné jó szemmel, hogy a hercegnő és lovagja nem várják meg az esküvőt a szerelmes összebújásokkal. Miléne sóhajtva megfordult, a falnak dőlt, s pillantását az ajtóra szegezte. Az hamarosan kinyílt. A férfi belépett, s megfontoltan bezárta maga mögött az ajtót.
Farkasszemet néztek egymással.
– Will – suttogta Miléne.
William O’Conell tett egy tétova lépést felé.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Honnan veszed, hogy…
– Ne is próbálj hárítani. A levegő túl nehéz. Az arcod feszült. Érzem, hogy valami bántja a szívedet.
– Ne törődj vele! – szólt Miléne rekedten. – Nyugtalan vagyok, rossz nap áll a hátam mögött… Gyere ide!
Will odalépett hozzá, és szorosan átölelte a lányt.
– A tested is feszült... – súgta bele a nyakának hajlatába.
Miléne megborzongott. Legördült az arcán egy tiszta könnycsepp. Megcsillant a lenyugvó nap gyenge sugara könnyében.
– Nyugodj meg – cirógatta a hátát Will. – Itt vagyok. Velem biztonságban vagy. Vigyázok rád… – egyre szenvedélyesebben ölelte szerelmét. Miléne felsóhajtott, és hozzábújt.
Will lassan lesimogatta róla a sötétzöld bársonyruháját. A lány kutató ujjai kigombolták a férfi ingét, majd nadrágjának övén kezdtek matatni.

Hamarosan mindketten meztelenek voltak. Will beemelte Miléne-t az ágyba. Finoman, odaadóan szerette. Minden érintésével, csókjával éreztette, hogy hozzá bármikor jöhet, rá számíthat…
                                                                                 
                                                                                  *


Mandy visszafelé tartott Larnóból. Két napot töltött szülőföldjén, ideje volt újra munkába állni a Richardson-birtokon. Már majdnem átjutott a Kristályerdőn, amikor furcsa zajokra lett figyelmes. Rossz érzés kerítette hatalmába. Ám mielőtt még bármit tehetett volna, váratlanul egy nagyobb faágat hajítottak a lova elé. Az állat ettől úgy megrémült, hogy két lábra ágaskodott, Mandy pedig a földön kötött ki. Az elkövető leugrott az egyik fáról, és a lány rémülten ismerte fel benne Steve-et.
– No lám, kihez van ismét szerencsém! – duruzsolta kárörvendően a férfi. – Vigyázni kell a lovakkal, kislány! Érzékeny állatok, mint látod.
Mandy feltápászkodott a földről, hogy szembenézzen támadójával.
– Nem hagynál békén? – próbálkozott. – Mire jó ez?
– Te engem csak ne kérdezgess! Nem kellett volna packáznod velem. Legközelebb kétszer is meggondolod, kivel kezdesz, te larnói szajha!
Mandy elsápadt. Ez meg honnan tud az ő származásáról? Szóra nyitotta a száját, ám ekkor valaki hátulról ütést mért rá, ő pedig ájultan esett össze.

Egy fához kötözve tért magához. Ahogy kábán felemelte a fejét, ijesztően villogó éjbarna szempárral találkozott. Rémülten felsikoltott. Az alak, aki eddig a szemközti fának támaszkodva figyelte őt, most megmozdult, ellépett őrhelyéről, és közelebb ment foglyához, így Mandy szemügyre vehette a férfit. Hosszú, sötét, enyhén hullámos haja csapzottan omlott a vállára, állán körszakáll pihent. Bordó kabátot, alatta egy szebb napokat is megélt fehér inget, illetve fekete, kopottas nadrágot viselt. Tekintetéből sütött a megvetés, a harag, és valami megfoghatatlan erő, amitől Mandy-t kirázta a hideg.
Ő volt Cedric Morgan, Steve csatlósa és egyben legjobb barátja.
– Jó estét! – köszöntötte a lányt hidegen.
– Engedj el! – szólalt meg Mandy remegő hangon.
– Vissza sem köszönsz? Látom, senki nem tanított jó modorra.
– Kérlek… – Mandy érezte, amint a páni félelem lassanként eluralkodik az agyán. Cedric megtévesztően kedves hangnemben folytatta:
– Szegény Steve barátom csak utazik, teszi a dolgát, te pedig beleütközöl, és még neked áll feljebb…
– Hagyj békén, eressz el! – kiabálta Mandy hisztérikusan. Cedric tekintete elsötétült, és lekevert neki egy pofont. A lány a kapott ütéstől beverte fejét a fába, szája enyhén felrepedt. Úgy érezte, ismét elsötétül előtte a világ, Cedric azonban elkapta az állát, és kényszerítette őt a szemkontaktusra. A férfi szemei őrülten villogtak.
– Ne merészeld felemelni a hangodat velem szemben – szólalt meg halk, fenyegető hangon. – Jobb lesz, ha visszaveszel magadból, különben nagyon megbánod!
Mandy egész testében remegett a félelemtől. Azt kívánta, bárcsak egy lidérces álom volna az egész.
– Nem viccelek – folytatta Cedric. – Ugye te sem gondolod komolyan, hogy egy magadfajta kis senki packázhat velünk? Számtalan hozzád hasonló lányt elintéztünk már. Szeretnéd, ha téged is eltakarítanánk az utunkból, mint egy félredobott hulladékot?
Mandy némán megrázta a fejét. Cedric gúnyosan elmosolyodott.
– Mert az vagy. Egy hulladék, semmi több. Egy szánalmas kis cselédlány, közönséges parasztok leszármazottja. Úgyhogy csak húzd meg magad, Mandy West.
A lány elfehéredett arccal meredt Cedricre.
– Honnan tudod a…
A férfi felnevetett.
– Nem volt nehéz kinyomozni mivoltodat! Nekünk ez nem feladat. Csak ne becsülj alá bennünket! – váratlanul elkomorult az arca, majd erősen Mandy hajába markolt. A lány felsikított.
– Tudod, én most akármit megtehetnék veled – hörögte Cedric. Mandy-n jeges rémület futott végig.
– Kérlek, ne… – nyögte elhaló hangon.
– Ugyan miért ne? A foglyom vagy. Itt reszketsz magatehetetlenül, megkötözve, kiszolgáltatva – duruzsolta Cedric, és olyan közel hajolt a lányhoz, hogy lehelete az arcát csiklandozta. – Larnóban megszoktad, nem? Az arra járó nemesemberek gyakran érik ki vágyaikat a parasztlányokon.
Mandy sápadtan nézett rá, könnyei leperegtek az arcán.
– Mit bámulsz ilyen ártatlanul? – dörrent rá Cedric. – Vagy talán még érintetlen vagy?
A lány nem volt már szűz, de képtelen volt válaszolni. Csak reszketett, mint a nyárfalevél. Cedric ekkor drasztikus lépéshez folyamodott: benyúlt Mandy szoknyája alá, és keze a lába közé siklott.
– Ne! – kiáltott fel Mandy, amikor megérezte a férfi behatoló ujját. – NE!!!
– Tudtam, hogy nem vagy az! – állapította meg Cedric diadalmasan. – Akkor hát ne viselkedj úgy, mint egy ártatlan kislány, amikor nem vagy több egy közönséges szajhánál – keze feljebb indult a reszkető testen.
– Ezt… nem teheted… – hebegte Mandy rémülten.
– Azt teszek veled, amit csak akarok! Mégis hány férfi ment már át rajtad? És én miért nem volnék neked elég jó? – sziszegte a férfi, miközben belemarkolt a mellébe. A lány nem bírta tovább, felzokogott.
– Könyörgöm! – sírta. – Inkább ölj meg, de ne tégy erőszakot rajtam! Kérlek, ne tedd ezt velem!
Cedric egy hosszú pillanatig belenézett Mandy szemébe. Kifürkészhetetlen pillantásában volt valami, amit eddig a lány nem látott. Aztán a férfi elengedte őt, és hátralépett.
– Megátalkodott szajha – morogta. – Túl sokat képzelsz magadról. De majd most megtanulod, hol a helyed. Ma éjszakára itt maradsz. Aztán meglátjuk.
– Micsoda?! – hebegte Mandy. – Nem hagyhatsz itt! Keresni fognak!
– Téged? Mégis kicsoda? Senkinek sem fogsz hiányozni. És csak halkan megsúgom, hogy az erdőnek egy olyan pontján vagyunk, amerre senki sem jár, és a kiáltásodat sem fogják meghallani – a férfi ezzel megfordult, és elsétált.
– Ne! Ne hagyj itt! – kiabálta Mandy, Cedric azonban még csak hátra sem nézett; hamar eltűnt a lány szeme elől.
A lány rémülten nézett körbe. Egész testében reszketett, egyre jobban fázott. Sötétedett, és az eső is szemerkélni kezdett.
„Nem hagyhat itt egész éjjelre…” – gondolta Mandy elkeseredetten. – „Ez nem történhet meg, ez csak egy rémálom…”




                                  

                                                                                 *

 
Az esőcseppek halkan, egyenletesen kopogtak az ablakon.
Miléne hasra fordulva feküdt baldachinos ágyában. Will jólesően masszírozta vállait, hátát, ujjai kisimogatták belőle a maradék feszültséget.
Amikor végzett, visszadőlt a lány mellé, s a karjaiba zárta kedvesét.
– Nem leszel itt, amikor felébredek – motyogta Miléne félálomban.
– Nem. Sajnos nem. De hamarosan újra találkozunk. Aludj csak, kedves…

Puha, álmokkal bélelt világ várta az alvó lányt, ahol csillagok adták csak a fényt, s két kar édesen ringatta őt gyönyörű álomtájak felé.

Örökké meg akarta ezt tartani…

Második rész

Hajnali három felé járt az idő, elcsendesedett a birtok. Tanja azonban képtelen volt elaludni, ezért kisurrant az udvarra, hogy gyönyörködhessen a csillagokban. Elhelyezkedett a hintaágyban, és hátradőlve az égboltra szegezte tekintetét. Lenyűgözőnek találta a látványt, sosem tudta megunni. Úgy negyed óra elteltével zajt hallott, mire összerezzenve felült. Úgy hangzott, mintha valaki a faleveleken taposna, és a zizegő léptek egyenesen felé tartottak. Amikor egy közeledő alak sziluettje is kirajzolódott, Tanja rémülten ugrott fel a hintaágyról. Korábban gyűjtött rossz emlékei hatására minden ismeretlen embertől halálosan félt.
A jövevény erre megtorpant.
– Jó estét! – szólalt meg egy simogató férfihang. – Nem akartam megrémíteni.
– Ki maga? – bökte ki Tanja. Annyira reszketett, hogy a fogai szinte összekoccantak.
– Csak egy lovag, ne aggódjon.
Ezzel azonban nem nyugtatta meg a lányt, sőt, épp ellenkezőleg. Tanja élénken emlékezett arra, mennyire szeretik a lovagok megalázni és leigázni a védetlen szolgálólányokat, bőven volt benne része. Így aztán amikor a férfi közelebb lépett hozzá, ijedten hátrált.
– Mit akar tőlem? Kérem, ne bántson!
– Nyugodjon meg! Nem akarok öntől semmit – állt meg a lovag. Most, hogy közelebb ért, láthatóvá vált sötétszőke haja, és enyhén borostás arca. Nyílt tekintetét egyenesen Tanjára szegezte, és halványan, megnyugtatóan mosolygott. A lány ennek ellenére sem tudott megnyugodni.
– Kérem, hagyjon! – rimánkodott, és kezét védekező mozdulattal emelte maga elé.
– Nem akarok semmi rosszat – próbálkozott a férfi.
Tanja ezt is jól ismerte. Először csak komótosan körbejárják, mint valami egzotikus vadat, és megtévesztően kedves hangon duruzsolnak. Nem akarnak semmi rosszat, állítják. Elvégre amit tenni akarnak vele, az nekik nem rossz. Aztán lecsapnak rá, majd újra és újra meggyalázzák…
A lány egész testében remegett, majd’ összeesett a páni félelemtől. Miért is szökött ki éjnek évadján? Most aztán megnézheti magát. Itt is utoléri a sorsa, mint mindenütt…
– Hogy hívnak, szép lány? – érdeklődött a lovag.
Még ez is! A nevét kérdezi? Minek? És mi az, hogy szép lány? Gúnyolódik vele? Tanjánál eltört a mécses.
– Ne tegye ezt velem! Tudom, hogy ocsmány vagyok – zokogta. – Ne gyötörjön… – hangja elfulladt, arcát a kezébe temette, és összegörnyedve roskadt vissza a hintaágyra. Eljutott ahhoz a ponthoz, amikor már nem tudott uralkodni magán, és minden nehezen gyűjtött ereje elhagyta őt.
A férfi egy helyben maradt, és döbbenten nézte az összetört lányt. Ösztönösen odalépett volna, hogy segítséget nyújtson, de tudta, hogy ebben a helyzetben ez határozottan rossz ötlet lenne.
Tanja utólag már nem tudta volna megmondani, mennyi ideig sírt ott összekuporodva. Egy idő után a zokogás halk hüppögéssé és szipogássá szelídült. Remélte, hogy látogatója időközben eltűnt onnan. Ám hamarosan érezte, hogy tétován leülnek mellé. Megfeszült testtel várt, de nem történt semmi. Ekkor ülő helyzetbe küzdötte magát, de nem mert a férfira nézni – egyrészt még mindig tartott tőle, másrészt szégyellte magát előtte, amiért így kiborult.
A mellette ülő szó nélkül odacsúsztatott neki egy selyemkendőt. Tanja hálásan elfogadta, és megtörölte az arcát.
– Mi a neved? – törte meg a csendet a férfi halkan. A lány megrezzent.
– Tanja – suttogta reszkető hangon.
– Én Darren vagyok.
A lány tétova oldalpillantást vetett rá. Valamennyire megnyugtatta, hogy a férfi is bemutatkozott. Talán mégsem akarja bántani…
Rövid ideig hallgatták az éjszakát, melynek csendjét csak a tücsökciripelés bolygatta meg.
– Nehéz az élet, igaz? – szólt végül Darren. Tanja döbbenten nézett rá, erre a kérdésre nem számított. Mit is mondhatna válaszként? A férfi is ránézett.
– Nem kell, hogy felelj – folytatta, mint aki olvas a gondolataiban. – Tudom, hogy az, és látom, te is. Ok nélkül nyilván nem zokog így az ember.
Tanja zavarba jött, és lehorgasztotta a fejét.
– Sajnálom az előbbit – lehelte halkan.
– Ne kérj bocsánatot. Inkább én kérek elnézést, amiért rád ijesztettem. Csak láttam, hogy van bennünk közös, és gondoltam, hátha nem zavarlak meg azzal, hogy csatlakozom hozzád.
– Hogy mi? Közös? – nézett fel Tanja.
– Mindketten szeretjük nézni a csillagokat – mosolyodott el Darren. A lány elpirult. Kezdett elcsitulni a lelke újdonsült ismerőse mellett.
– A csillagok szépek – mondta. – Tiszták. Ha nézem őket, majdnem elhiszem, hogy van valami csodaszép is az életben.
Maga sem értette, miért mondja ki ezeket hangosan. Ilyesmikről még soha senkivel nem beszélgetett. Igaz, nem is érdeklődött az érzései, gondolatai iránt egy ember sem, így meghallgatni sem akarta senki.
– Az élet valóban nehéz, Tanja – fordult felé Darren. – De én hiszem, hogy nem véletlenül kerülünk a világra. Valami oka csak van a létezésnek. A gyötrelmek sem véletlenül történnek. És a rossz után kell jönnie valami jónak is. Legalábbis én szeretném elhinni.
– Akkor nekem nagyon sok jóval tartozik az Élet – motyogta Tanja keserűen.
– Még bármikor megtörténhet veled az a nagyon sok jó. Fiatal vagy.
– Fiatal, igen. De sokan távoznak el fiatalon…akár önszántukból – a végét már csak suttogta. Darren áthatóan nézett rá. Tanja úgy érezte, hogy a férfi a lelkébe lát – nem állta a tekintetét, inkább elfordította a fejét. Azt hitte, Darren majd nekiáll papolni az élet szépségeiről, arról, hogy ne mondjon butaságokat, és hogy nem szabad feladni. Az emberek leginkább csak ilyesmihez értettek vigasznyújtás terén. A férfi azonban sokáig hallgatott.
– Ismered Imelda Merione Csillaghullás című versét? – kérdezte végül. Tanja megrázta a fejét, mire Darren szavalni kezdte:
 
„Csak hadd láthassak, ó egek
Egyetlen hullócsillagot
Mentse meg életemet
Hogy egyet kívánhatok.
Kérnék egy kis reményt
Hogy kapaszkodhassak
Sok erőt és esélyt
Hogy megváltozhassak.
Vagy csak kívánnék
Egy másik holnapot
Egy új kezdetet
Mert gyáva vagyok
Szükségem van arra
Hogy segítsenek
Egyetlen hullócsillagot
Hadd lássak, ó egek…”

Tanja megbűvölten hallgatta a férfit. Darren léleksimogató hangja mellett maga a vers is lenyűgözte. Úgy érezte, mintha egyenesen róla írták volna, az ő szemszögéből, érzéseiről, fájdalmairól. Legördült az arcán egy könnycsepp, de ezúttal nem szégyellte. Darren elmosolyodott.
– Szép költemény, igaz? – kérdezte. Tanja bólintott, a férfi pedig felállt a hintaágyról.
– Nekem most mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk. Jó éjszakát, Tanja! – búcsúzott.
„Olyan szépen mondja a nevemet” – gondolta Tanja. Amint ezen tűnődött, elfelejtett elköszönni, s mire észbe kapott, a lovagot már elnyelte az éjszaka.

Első rész

1.

– Nicolette Market!
Szőke hajú, tengerkék szemű fiatal lány tekintett fel fátyla mögül.
– Akarja-e férjül az itt megjelent Kevin Spencert?
Nicole rámosolygott a mellette álló férfira.
– Igen!
A pap ezután a barna, hátrafésült hajú herceghez fordult.
– Kevin Spencer! Akarja-e feleségül az itt megjelent Nicolette Marketet?
– Igen! – felelte határozottan Kevin, mélykék szeme boldogan csillogott.
– Ezennel tehát házastárssá nyilvánítalak benneteket!
Kevin felemelte Nicole fátylát, és gyengéd, szerelmes csókot váltottak. Az egybegyűltek kitörő üdvrivalgással fogadták a jelenetet.
Nagy nap volt ez Pillenda számára, hiszen a királyi házaspár egyik rokona esküdött meg. Kenneth Market elsőként lépett oda gratulálni húgának.
– Legyetek nagyon boldogok, Nicole! – köszöntötte, és arcon csókolta az újdonsült feleséget. Ezután Kevinhez fordult. – Vigyázzon rá!
– Az életemnél is jobban – ígérte Kevin, miközben magához ölelte a lányt. Nicole sugárzó arccal bújt hozzá.
Mindeközben a királyné is megérkezett a párocskához.
– Fogadjátok gratulációmat! Legyen szép és boldog jövőtök! – ölelte meg őket egymás után.
– Köszönjük, Vanessa!
– Megkaptok tőlünk minden támogatást, amire csak szükségetek van! – ígérte Kenneth vehemensen, ám Vanessa leintette férjét.
– Ugyan, drágám, hagyd őket érvényesülni! Meg kell tanulniuk maguknak boldogulni, elvégre mostantól önálló hercegséget fognak uralni – vetette hátra rézvörös haját, amelyet egyetlen vastag copfba fonva hordott.
– Igazad van – biccentett Kenneth engedékenyen, mint mindig. Arca felragyogott, amikor többi húga is odalépett hozzájuk.
– Mit szólnátok, ha lakodalom után rendeznék egy kisebb családi összejövetelt az ifjú párnak? – indítványozta Charlotte Market.
– Pompás ötlet! – lelkendezett Emily, a legfiatalabb húg.
– Valóban jó volna, de Kevinnek és nekem egy óra múlva indulnunk kell – sajnálkozott Nicole.
– Innen mentek egyenesen a nászútra? Hová is? – érdeklődött Monica, Charlotte ikertestvére.
– Almirdbe, Kevin szülőföldjére.
Monica irigykedve sóhajtott.
– Almird vadregényes tájai, mellette a Csillámtenger…milyen jó is egyeseknek!
Nicole ránevetett.
– Így kell férjhez menni neked is! – kacsintott Kenneth cinkosan.
– Hogy én és a férjhezmenetel? – kacagott fel Monica. – Azt már nem! Nincs az a férfi, akiért feladjam a függetlenségemet!
– Te tudod… – hagyta rá Kenneth, miután elkapta Vanessa rosszalló pillantását. Okosabbnak látta, ha nem feszegeti tovább ezt a témát.
A kis csapat hamar szétszéledt, miután egyre több gratuláló vendég vette körbe az ifjú párt.
– Monica ez egyszer igazán felöltözhetett volna szolidabban – dohogott Vanessa, miközben Kenneth és ő a kúriájuk felé sétáltak.
– Szerintem most egészen visszafogott volt a megjelenése – vette védelmébe húgát Kenneth. Vanessa megütközve pillantott rá.
– Magához képest – tette hozzá a férfi.
– Igazad van, most csak a kebleit tette közszemlére, a combjából valóban alig látszott valami – jegyezte meg Vanessa gúnyosan. – Az ég szerelmére, úgy öltözködik, mint egy bordélyház madámja! Bár ha belegondolok, a lakosztálya már egy jobbféle piros lámpás háznak is beillik, tekintve a sűrűn váltakozó férfivendégeit.
– Kedvesem, ő ilyen – mondta Kenneth bocsánatkérő hangsúllyal. – Tudod, hogy sosem fog megváltozni. Nincs mit tenni, el kell fogadnunk ilyennek.
– De ha egyszer a viselkedésével rontja a birtok jó hírét is…- Vanessa lemondóan sóhajtott. – Minek is hergelem magam rajta! Igazad van, sosem fog megváltozni. De az esküvőt igazán megtisztelhette volna egy visszafogott ruhadarabbal.

 *

– Furcsának találom, hogy a bátyja és neje tegeződnek egymással – jegyezte meg Kevin, amikor néhány percre kettesben maradt feleségével.
– Itt Pillendában a legtöbben sokkal szabadabban viszonyulnak ehhez a kérdéshez – felelte Nicole kedvesen. – Nálunk gyakori a tegeződés.
– Értem. De remélem, nem haragszik meg, ha én erre nem állok át. Tudja, hölgyem, a családomban ezt igencsak szigorúan veszik – magyarázkodott Kevin.
– Nincs ezzel semmi probléma. Tiszteletben tartom az ön családjának szokásait, s természetesen nem bontom meg ezt a szokást.
Kevin hálásan ölelte magához nejét.
– Köszönöm a megértő hozzáállását. Ígérem, minden erőmmel azon leszek, hogy önt boldoggá tegyem.
– Én pedig igyekszem a lehető legjobb feleség lenni.
– Számomra az a legnagyobb boldogság, hogy ön az enyém – súgta Kevin, és finoman megcsókolta a lányt.


Eközben a szolgálók között is nagy volt a sürgés-forgás, előkészültek a lakomához.
– Az ég áldjon meg, vágj már derűsebb arcot! – szólt rá Kimberly egyik társára, miközben két tálca frissítőt egyensúlyozott. Tanja Loudon leszegett fejjel vette tudomásul az intelmet, ébenfekete haja előrehullott.
– Hahó, hozzád beszélek! – pörölt vele tovább Kimberly. – Próbálj már meg mosolyogni, hiszen lakodalomra készülünk!
– Hagyd őt! – lépett oda Sandra békítően. – Nem mindegy neked, milyen arcot vág? Attól még jól végzi a teendőit, a vendégek pedig nem az ő arckifejezésével fognak törődni.
– Akkor sem értem, miért kell ilyen gyászosan néznie maga elé – bosszankodott Kimberly.
– Hol van Mandy? – váltott témát Sandra.
– A másik mimóza? Mára pihenőnapot kért. Állítólag sürgős dolga akadt a hazájában, de szerintem egyszerűen csak nem volt kedve részt venni ebben az egész felhajtásban.
– Én azt sem tudom, hová valósi – tűnődött Sandra.
– Senki sem tudja. De nem is fontos – zárta le a kérdést Kimberly, majd visszasietett a konyhára.

*

Mandy West eközben komótosan átlovagolt Pillenda birtokain, Larnó felé véve az irányt. Amikor beért a Kristályerdőbe, gyorsabb tempót diktált a lovának. Nem szívesen barangolt a fák között, szeretett volna mielőbb kijutni onnan. Úgy okoskodott, hamarabb megérkezik, ha átvág Negedi mellett, mint hogyha az utakat követné szabályosan.
– Gyí! – biztatta szürke lovát, és nekiiramodtak. Ám nem vette észre, hogy alig néhány méterrel arrébb egy másik lovas közeledik jobb felől, így a következő pillanatban nagy robajjal összeütköztek. A levegőt megtöltötték a jajgatások és a lovak méltatlankodó nyihogása.
– Idióta! Nézz már az orrod elé! Mi a fenének lovagolsz, ha nem tudod irányítani azt a szerencsétlen állatot? – dörrent egy férfi hangja. Mandy nagy nehezen felült, és kisimította vörösesszőke haját az arcából. Homlokát felkarcolta az esés következtében, vékony csíkban folyt le róla a vér, és a térdét is fájlalta.
– Neked beszélek, te szerencsétlen nyavalyás! – rángatta meg a karját az ismeretlen, név szerint Steve Anders. Már első pillantásra látszott rajta, hogy egy velejéig romlott ember, akiben egy csepp jóérzés sem lakozik. Mandy azonban felháborodott ezen a hangnemen. Szótlan és visszahúzódó lány volt, de azt még ő sem tűrte, hogy egy ismeretlen fickó, akit még életében nem látott, így beszéljen vele.
– Moderáld magad, ha kérhetem! Te sem nézhettél előre, különben elkerülhettük volna az ütközést, szóval csak hallgass! – meggondolatlanul csúszott ki száján a válasz, arra sem vette a fáradságot, hogy magázódjon, főként mert a férfi sem tette.
Steve tekintete elsötétült.
– Mit merészelsz? – sziszegte. – Nem tudod még, kivel húzol ujjat, kislány!
– Nem vagyok kislány, és nem húzok ujjat senkivel! – nyelvelt Mandy, rá nem jellemző módon. Azt már megszokta, hogy a Richardson-kastélyban lekezelik őt mint szolgálólányt, de hogy még szolgálaton kívül is így beszéljen vele az első jöttment, az már kihozta a sodrából.
A következő pillanatban azonban olyan csattanós pofont kapott az arcára, hogy még a feje is oldalra rándult. Elsápadva nézett fel támadójára, és rémülten összerezzent, amikor meglátta, hogy a férfi kést ránt elő.
– Nagyon meg fogod még bánni, hogy visszabeszéltél nekem – fenyegette meg Steve. Mandy remegve húzódott hátra.
„Jóságos ég, egy igazi őrült vademberbe botlottam bele” – gondolta.
– Most bezzeg betojtál, igaz? – Steve tébolyult röhögésbe kezdett. Mandy összeszedte minden bátorságát, ráállt fájós lábára, majd amilyen gyorsan csak tudott, visszapattant lovára, és elvágtatott. Még sokáig hallotta maga mögött a férfi nevetését. Megpróbált nem sírni, és az útra koncentrálni. Jobb lesz, ha mielőbb eltűnik innen.
Azt már nem vette észre, hogy Steve is visszaül a nyeregbe, és a nyomába ered…

*

– …tehát még egyszer sok boldogságot és boldog jövőt kívánok az ifjú párnak! – búcsúzott Vanessa hivatalos beszédjében Nicole-tól és Kevintől, akik indulni készültek nászútjukra. Tapsvihar kísérte végig őket, amint beszálltak a hintójukba. Nicole ragyogó arccal integetett az egybegyűlteknek, majd kikanyarodtak az udvarból.
– Házasok vagyunk – fordult hozzá Kevin izgatottan.
– Úgy van – Nicole boldogan ölelte meg férjét. – Ezentúl új élet vár ránk, és együtt nagyon boldogok leszünk.
A hintó lassan maga mögött hagyta Pillendát, az új élet pedig egyre csak közeledett… tele titkokkal.